A magyar kultúra napján, a Himnusz születésének évfordulóján, elgondolkodtunk azon, hogy milyen szép és megható a tény: egy jobb szeme világát elvesztett ember alkotott egy verset, amit egy egész nép ismer, szeret és fejből tud. Sosem sajnálkozva gondolunk Kölcsey Ferencre, hanem nagy tisztelettel.
Vajon hány olyan híres magyar művészt ismerünk még, aki fizikai vagy mentális betegsége ellenére (és/vagy mellett) maradandó értéket alkotott? Több levélben, hosszan sorolhatnánk a neveket…
Gyakran felmerül a kérdés: a zsenialitás kéz a kézben jár valamilyen mentális vagy pszichés kórral?
Lombroso olasz orvos 1864-ben azt írta: "minden kiváló koponya elmebeteg", majd kb. 100 évvel később Winnicott, a pszichoanalízis egyik megteremtője, azt nyilatkozta: "a kreatív létforma a pszichológiai egészség jele.
Napjainkban egyes szerzők ellentmondanak az előző állításoknak, és a fokozottan produktív személyeknél átlag feletti érzelmi labilitást tapasztalnak.
A sok pszichológiatörténeti érdekesség mellett miért lehet fontos ez?
“József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem,
áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott
Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító intézethez, mégiscsak
másért örülünk neki
Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak gyufát se gyujtani,
ha igy megy tovább, nem törődöm vélük
Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik,
az bizonyos
Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat, igy lesznek frissek és
épek
A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá
Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is gyalog vannak, én a
pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam a szakadékon
Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg,
hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.”
/József Attila, 1924 ősze/
